Béla bácsi már két hete feküdt a kórházi ágyon. Fáradtan megvakarta a hasát és nagy nyögések közt a másik oldalára fordult. Ez az ártatlan, hétköznapi mozdulat, ma valamiért fura események láncolatát indította be és a rádöbbenés még csak ezután következett.
Egyelőre annyi volt biztosan állítható, hogy következett volna, mert maga a tény annyira felfoghatatlan, hogy az egész inkább lehetetlen, mint valóságos. Mint mikor sok összefüggéstelen részlet után hirtelen összeáll a kép, vagy mikor elbóbiskolunk, de hirtelen felriadunk és azt se tudjuk, hol vagyunk. Van, hogy minden olyan kristálytiszta és érthető. Aztán van, hogy minden zavaros.
Ilyesmiken morfondírozott a hasnyálmirigy és megmozgatta fehéres-rózsaszín fejét, kinyújtóztatta elgémberedett farokrészét, majd véletlenül beleütközött a patkóbélbe. Elnézést kért és közben folyamatosan azon gondolkodott, ami először csak egy kósza sejtésnek indult, egy „mi van, ha?” kérdésnek, de szép lassan felismeréssé torzult: bélabácsija van! Bélabácsija van!
Ám ez teljesen elképzelhetetlen, mert ha így lenne, akkor hogyhogy nem vette észre egészen mostanáig? Negyvenhárom évet élt teljes tudatlanságban, miközben köré nőtt ez a vad hús, ez az alattomosan kúszó, végtagokkal és mindenféle zsírszövettel felszerelt sejthalmaz, persze hogy egyértelműen rosszindulatú, nem lehet más, hiszen már a neve is baljós: bélabácsi. Egyértelműen valamiféle kór, még a bél is benne van a nevében, az meg itt tekereg össze-vissza körülötte, szóval kár, hogy nem ért többet az anatómiához, mert fogalma sincs, hogy valójában mekkora lehet a baj.
Olyan magányosnak érezte magát az állandó sötétben, ami eddig barátságosnak tűnt, most viszont félelmetesnek. Dühös volt, leginkább saját magára, a butaságára, hogy éveken át hagyta, hogy ez a bélabácsi bekerítse, elhatalmasodjon és élősködjön rajta, mint valami parazita. Amióta sejti, hogy valami nem stimmel, sokkal több emésztőenzimet, lipázt és amilázt kell termelnie, nem beszélve az igencsak megnövekedett inzulinról, glukagon és szomatosztatin szintről. Ez a tumor kiszívja az életerejét, tönkre akarja tenni, nem nyugszik, amíg el nem hasal! Miért pont ő? Annyi más szerv lehet szerte a nagyvilágban, miért pont neki kellett elkapnia? Vagy lehet, hogy mindenkiben van bélabácsi, csak még nem tud róla? Kicsik, nagyok, folyamatosan egyre nőnek, és el akarják őket pusztítani!
Ha esetleg úgy csinál, mint eddig, és nem vesz tudomást a dologról, simán lehet, hogy bélabácsi magától elmúlik. Szépen eltűnik, elfonnyad a jelentéktelenségtől. Volt már ilyenre példa, biztos nem ő az első hasnyálmirigy, akivel ez megtörténik! Talán az is megoldás lehet, ha megpróbálna kimászni, és utána egyszerűen elslattyog valamerre, de egyrészt fogalma sem volt, hogyan kell mozogni, másrészt el se tudta képzelni, mi lehet a sötétségen túl. Utolsó mentsvárként leállhat az állandó munkával, mert kétségtelen, hogy túlhajszolta magát és ennek nem lesz jó vége. Igen, talán, ha a stressz elmúlik és nyugi lesz körülötte, akkor elképzelhető, hogy a nyavalyás bélabácsi összeaszik, és békén hagyja egy életre.
Ebben azért nem volt annyira biztos, de abban igen, hogy mostanában mindig fáradt. A hormonszintje is megváltozott. Jót tenne egy kis pihenés.
Egykedvűen üldögélt a hasüreg hátsó falán a retroperitoneumban, amire mindig úgy gondolt, mint valami ókori színházra, és biztos volt benne, hogyha tudna kiabálni, akkor az talán visszhangozhatna is, ki tudja, talán egyszer még válasz is érkezne rá.
Mondjuk ez a tény valamiért még nagyobb félelemmel töltötte el. Ha valaki válaszolna, akkor kiderülne, hogy nincs egyedül!
De ki lehet még a sötétben?
Mi van, ha ennek a bélabácsinak gondolatai is vannak? Ha szándékosan nőtt ekkorára? Elárulhatja magát azzal, hogy itt van, lehet, hogy még jobban körbeöleli és egyszer majd megfojtja.
A teremtmény megöli teremtőjét.
Meg se mert mukkanni.
Inkább kuksolt és egykedvűen nézte a hátsó felszíne mellett lévő kivezetőcsövön áramló hormonúszóversenyt, a Langerhans-szigeteken nyaraló béta-sejteket és a kacagva integető inzulinokat. Semmi bajuk, boldogok, mert fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk odakint! Neki se volt... most meg! Nevessetek csak, ostobák!
Bár visszatérhetne abba az eszményi állapotba, amikor még nem tudott semmit a betegségéről. Amíg egészségesnek érezte magát és akár volt bélabácsi, akár nem, az élet könnyebb volt, nem úgy, mint most.
Ahogy napról-napra rosszabbodott az állapota, valahogy mégis megbékélt a helyzetével. Nem ellenkezett, nem kiabált, belefáradt. Elfogadta, hogy a betegség visszavonhatatlanul az élete része lett. Többé nem akarta legyőzni. Igaz, ereje se nagyon volt hozzá, ráadásul szinte folyamatosan vacogott.
Azon gondolkodott, milyen lesz, ha egyszer minden véget ér? Valahogy úgy képzelte, hogy akkor örök meleg, és édes cukrok veszik majd körül.
Egy reggel bénító tehetetlenséggel ébredt. Megnyílt felette az állandó sötétség, vakító fény áradt a körülötte fekvő belekre és a gyomorra, ami közé kék színű óriások férkőztek, valami fémes villant, felemelkedett egyre magasabbra, és várta, hogy körbeöleli a forróság, de ehelyett egy hideg, fémes tálcára esett, ahol még jobban fázott. Mielőtt ismét elsötétült volna minden, megpillantotta bélabácsit teljes életnagyságban a kórházi ágyon. Pontosabban nem látta, de érezte. Jobban, mint mikor még benne volt. Hatalmas volt, félelmetes. Nem mozgott, csak feküdt mozdulatlanul. Ez az óriás húscafat volt az oka, hogy most mindennek vége.
Azért jó, hogy legalább kivették belőle. Bár ő is a része volt egy ideig, próbált rá nem haragudni azért, hogy most ide került. Bántotta a fény, zavarta a hideg, érezte, hogy nincs sok hátra. Csupán egyre vágyott ismét. A sötétségre. Ez volt az egyetlen, amit ismert és amiben biztonságban érezte magát.
A gyorsan mozgó kék óriások ismét felemelték, valamiféle homályos, átlátszó zacskóba tették, hosszú folyosókon keresztül cipelték, majd egy határozott mozdulattal elhajították. Nyikorogva nyílt a fémes fedél, nagy csattanás hallatszott és zuhant-zuhant, majd apró placcsanással földet ért. Utolsó éber pillanatában mégis boldogság járta át. Mindegy mi jön ezután.
Hiszen ismét sötétben volt.
Kommentare