top of page
Keresés

A HALÁL UTOLSÓ TÁNCA (makáma)

Mit hallottam mostanában? Történt egyszer hajdanában, – az eset, melyben senyved mind, ki e Földön szenved. – Mi az, mi erősebb a Halálnál is, egyszerű ez, mégis zseniális, – ilyen mese csak egyszer volt: mikor a Halál valakivel kétszer táncolt. – Halljátok hát azok legendáját, kik nem félték szavának szörnyű suttogását!

Álruhában egy éjjelen, betért egy faluba névtelen. – Ajánlatot tett a népnek, kicsinek-nagynak, gyereknek és vénnek: – kövesse őt naponta egy ember, vagy egy fiatalt visz, évente egyszer. – A többiek éljenek gondtalan, de tudniuk kell, ennek ára van. – A falusiak jót nevettek, a játékba belementek. – Azt mondták: „Istené a döntés, a vándor tőle kérjen felmentést”. – A Halálnak szeme se rebbent, biccentett és aztán elment, – de annyit még hozzátett: „A vén Idő, mit elkezdett, mással majd bevégeztet.” – Így telt-múlt pár ünnepnap, vége volt a gondoknak, – míg el nem jött egy sötét árny, ki folyton a Halál nyomában járt. – A Pestis terjedt, elszabadult, majd egy nap eltűnt váratlanul. – Sokaknak kellett meghalnia, mind tudták, hogy szólt a prófécia.


Egy év múlva visszatért a Halál, csend volt, csak a távolban vonyított egy sakál, – a faluban imák szóltak hangtalan, nem sejtették, hogy hasztalan. – Halkan rebegték: „Istené a döntés” megint, de ajánlatot is tettek, újat, miszerint: – „Itt egy gyerek, a zabi, az árva, süket és vak, és nincs megáldva, – a templom előtt ül rongybabával, vigye csak bátran magával!” – kérték, és közben félve nézték – a Halált, ki oly boldog lett, szörnyű dolgot elkezdett, – táncot járt a holdfényben, rémült szemek tükrében, – mert e fiú volt az egyetlen, ki nem félt tőle, csak ült csendben, – nem hallotta, nem is látta, különös erő mégis átjárta, – hisz az értheti a létet valójában, kivel a Halál összeforr egy utolsó táncban. – Míg a Hold az égen járt, tartott e rémes haláltánc, – annyit azért szólt közben, látva a tömeget nagy csendben: – „Ha más vagy, és ez látszik rajtad, nehéz élet lesz jutalmad. – Hagyd mi elmúlt, tarts most vélem, megmutatom, hogy él, mi holt, ígérem!” – Majd a hajnal hasadtával, jókedvvel és vidámsággal, – fogta óriás, nagy kaszáját, újdonsült, árva kis barátját, – és amint az égen a nap feltűnt váratlanul, eltűntek mindketten nyomtalanul. – A falu népe szégyenében, lelki üdve érdekében, – évente az erdőszélen, új és új gyereket hagyott télen, az egyezség értelmében. – A Halált ez nem érdekelte, megvolt miért jött, ünnepelte. – Mit tett az erdő vad és éhes serege? Felfalt minden otthagyott gyereket.


Fura dolgot érzett a Halál, a fiú lelkében valamire rátalált. – Gondolatban vele beszélt, álmokon keresztül magáról mesélt. – Most történt vele először, holt szívéből egy dobbanás előtört. – Nem értette, hogy lehet, de érteni vélte a jeleket, – és ahogy erősebben kötődött, a barátság köztük egyre csak szövődött. – Nőtt és nőtt az érzelem, vele egy új rejtelem, – mert sokat vesztett erejéből, de nem esett ki szerepéből, ­– bátran mondta: „Úgy vagyok holt, mintha élnék, végtelenből cseppnyi lett a mérték. Fiatalságod sértés, pillanat csupán, félreértés, – mire érteni véled, elveszíted, de ne félj, a végén ott leszek, és átsegítlek.”


Nagy a pincéje az Elmúlás Kastélyának, – ajtaja ellenáll minden próbának. – Rajta végtelen, hatalmas lakat, élőnek kinyitni semmiképp se szabad. – A Halál ide tért meg minden este, feneketlen zsákjában lelkekkel a beste. – Hogy mi lesz azzal, ki oda bekerül, a fiú nem tudta, ez gyorsan kiderült. – Évekig tűrt és nem ment le, de a kíváncsiság egyre csak nőtt benne,­ – s mikor nem bírta tovább egy éjszaka, elindult a mélybe egymaga. – Feltartva a rongybabát, követte a Halál láthatatlan nyomát. – Ahogy a babaszemek fényesen felragyogtak, a falakon a kővirágok mind kinyíltak. – Lenn a nagy zár működésbe lépett, mert szabálya szerint, csak holt, mi ajtaján betérhet. – Hangja pusztító, látványa vakító, de a fiúnak ez kicsit sem volt bénító. – Félredobta a lakatot, mint egy ócska kacatot. – A Halál kietlen, földalatti kertjében, öreg kút állott magányosan, sötéten. ­– Ebbe szállt alá a sok holt, félelmében mind tombolt. – A fiú valamit megérzett, ősi erő benne felébredt, – a hangok lenn a mélyből szóltak, zúgtak lidérces altatókat, – fényes lett a tükörterem, benne a sok halott tetem, ­– mind egyszerre ünnepelt, örömében énekelt: – „Hátha ő majd megvált minket, megbocsátja bűneinket!”


Ekkor megremegett a föld, villámlott a siralomvölgy, – lángolt ezer tűznyílás, megjelent az elmúlás. – „Átlépted a küszöbömet, neked adtam mindenemet! – Megszegted a parancsomat, viseld hát rút haragomat! – Vak voltam és süket végig, pusztulj, nem juthatsz többé a fényig!” – szólt a Halál a Végzet Kapujában, erejének tudatában, birokra kelt önmagával. – Tudta, a fiúnak pusztulni kell, de a szíve mást mondott, hevesen vert. – Mégis így szólt: „Kapsz tőlem egy utolsó esélyt, fel kell adnod minden reményt, – meg kell halnod, hogy itt élj, magadtól kell ráeszmélj, – adok hangot, szemet, képességet, elűzöm az ürességet, – felejts el mindent és tiéd lesz nevem, királlyá teszlek, csak maradj itt velem!” – És a Halál ismét táncot járt, ajtót, ablakot és rést bezárt. –Delejének bűvös árnyékában, tervet szőtt a körforgásban, – úgy gondolta ereje végtelen, s bájának nem állhat ellen senki sem. – Arra viszont nem gondolt, hogy a fiú már nem az volt, kit egykor elrabolt. – Dulakodni kezdtek a köveken, falakon, remény visszhangzott az árnyakon, – Hogy tánc volt-e, vagy küzdelem, nem tudni, kész gyötrelem. – A Halál lassan felismerte, mintegy álomból ébredve, – hogy erejét nem elvesztette, hanem inkább átengedte, – sejtette, hogy hibázott, erősebb nála, kit imádott. – Meglepte a fiú lelkének csöndje, rájött, hogy kinek szíve van, az gyönge. – Megijedt e változástól, ordított nagy fájdalmától, – melyet eddig sose érzett, ettől még jobban elképedt. – Kastélya feketén ragyogott az éjben, milliárd lélek tombolt az örvényben, titán erők felemelték, a kút pereméig cipelték, – s ahogy a fiú kietlen szemébe nézett, egyszerre mindent megértett, – aminek ő végig hódolt, belül már réges-régen holt volt – üres tükrökben látta önmagát, végzete szánalmas alkonyát, – elengedett mindent és megbékült, majd a mélybe zuhant legvégül.


A fiú nem tudta mitévő legyen, elindult hát, hegyeken-völgyeken. – Útja során észrevette, ha bármi élt, ő tönkretette, – amihez ujjával hozzáért, a zsákjába még pont belefért. – Pusztult minden körülötte, éhe csak nőtt, s ez meggyötörte. – Kínzó kényszer, de hozzászokott, hogy az ölés kéjes mámort okoz. – Dübörgött a kútnak csöndje, örvénylett benne milliók könnye. – Rájött lassan, hogy azzá vált, ki a faluban egykor rátalált. Eldobta a rongybabát, hátára tette a nagy kaszát, – rajta volt az álruha, elindult a faluba. – Mivel nem lát, nem hall, nem egyezkedik, viszi magával, ki a listáján következik.


5 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page