Történt egyszer egy eldugott ország apró kis városkájában, hogy a helyi iskola kommunikáció- és médiatudomány szakra járó végzősei úgy döntöttek, újraalkotnak egy festményt. Tabló készítésébe fogtak, amelyen az osztály minden tagja szerepel. Pieter Bruegel, a híres németalföldi festő Flamand közmondások című 1559-ben készült műalkotását választották témának. A híres reneszánsz kép jellegzetessége a roppant bonyolult cselekmény, a megdöbbentő részletgazdagság és a festményen szereplő összes alak megjelenít valamilyen híres közmondást.
A diákok modern köntösbe bújtatták ezeket a régi szólás-mondásokat, és a tervük szerint a születendő kép csak a kompozíciójában hasonlít majd az eredetire. Lázas készülődésbe fogtak, sok időt töltöttek a megfelelő karakterek kidolgozásával, mert mindenki olyan formában szeretett volna a képen szerepelni, amely a személyiségéhez is közel állt. A ma már nehezebben értelmezhető-megfejthető közmondások helyett újakat alkottak, mint például: „Bízzál Istenben, és mentsél rendszeresen!” A terv egy számítógép előtt ülő fiút ábrázolt, aki viccesen keresztet vet egy számítógép előtt. Az „Aki a korpa közé keveredik, megeszik a vegetáriánusok” szólásnál egy lány egy csirkecombot tart a kezében, de pár brokkolinak öltözött fiú lesben áll, hogy lecsapjon rá. Bekerültek hasonló szellemes értelmezések, mint: „Az iskola idő, az idő pénz, a pénz nem boldogít, tehát az iskola sem boldogít.”, „Fél lábbal már forog a sírjában.”, „Nyugtával dicsérd a papot!”, „Lassan járj, tovább tart míg odaérsz”, „Halottakról vagy jót vagy rosszat”, „Aki korán kel, az hamar elfárad”és az „Aki másnak vermet ás, az a sírásó”. Minden karaktert gondosan előkészítettek, történeteket írtak és egy nagy papírra felrajzolták az egészet. Mikor ezzel kész voltak, jöhetett a megvalósítás.
Egy tavaszi délután a város szélén fekvő ligetben a fényképész rengeteg fotót készített róluk, hasonló ruhákban és eszközökkel, mint az eredeti festményen látható. Sokan elmentek az iskolából megnézni, hogyan készül a modern utánzat, a tisztás szélén pár tanár jókedvűen italozott. A szülők bográcsoztak, ételeket sütögettek és vendégül látták a fotóst, akinek a több száz kép elkészítése után már az ujja és a válla is begörcsölt, úgyhogy nem volt mit tenni, inkább őt is megetették. Az alapanyag kész volt, most már csak az utómunka volt hátra.
Közben elérkezett a vizsgák időpontja, az érettségizők egymás után járultak a tanári kar elé, ahol egy ártatlan kérdés elhangzása után, valamelyik diák óvatlanul elkotyogta, hogy az újraalkotott Bruegel tablót milyen vicces közmondásokkal és idiómákkal töltik majd meg. Magdi néni, az idős esztétika tanár a szívéhez kapott és annyit kért, ha már muszáj ezt a komolytalan ötletet a tabló témájává tenni, akkor lehetőség szerint ne használják majd a festmény korábbi elnevezését, ami közismerten a „Bolond világ”, mert nem kell, hogy megszólják az iskolát emiatt. Ki tudja, mit gondolnak majd egyes illetékesek, van bajuk enélkül is! A diák ezután alig bírt valamit elmotyogni Hegel: Esztétikai előadások című művéről és a 17. századi holland zsánerfestészet esztétikai problémáiról, de ígéretet tett, hogy a címmel nem lesz semmi baj. Átengedték egy kegyelem kettessel.
Szintén aggasztó részletek derültek ki a többi tantárgy vizsgája közben. A készülő képen a „Tétlenség az ördög párnája” című közmondás szerepelt. A tanárok sorra kérték a vizsgázó gyerekeket, hogy Iván atya, az iskola papja kedvéért ezt a mondást szedjék ki, valamint az összes ördöggel és pokollal kapcsolatosat, hiszen nem bánthatják meg senkinek a vallását sem, arról nem beszélve, hogy az egyház legutóbb, majdnem átvette az iskola irányítását, nem kell indokot adni neki, hogy újból beléjük kössenek. Ámen – mondta erre az egyik diák. Ő is kettest kapott, de csak hosszú unszolásra, mert a vizsgabiztos Kovács Árpád (VB), a kerületi tanszéki bizottság (KTB) és a kormánypárti kulturális bizottság (KKB) oszlopos tagja nagyon megharagudott rá a viccesnek szánt beszólás miatt.
Az ördögös motívumok tehát eltűntek a készülő tablóról. A gyerekek előtt még sok vizsga állt, és nem akarták összerúgni a port a tanárokkal, akik, miután jobban megnézték az eredeti képet, még jobban elsápadtak a tanári irodában. Minél tovább elemezték a képet, annál több botrányra okot adó közmondást találtak rajta. Hipokrita szemforgatók, fű alatt elintézni valamit, óvakodni a kétszínű emberektől, kapzsiság, ami tévútra vezet, átnézni az ujjak között, szappan nélkül borotválni a bolondot, mások kárából hasznot húzni, nyerészkedni a másik rovására, görnyedni kell, hogy érvényesülni tudjon az ember, gyöngyöt szórni a disznók elé. – Hát mit tanulnak ezek a gyerekek? Mi lesz, ha ezek a mondások napvilágra kerülnek, és valaki esetleg meglátja a felsőbb körökből? Kit vesznek ezért elő? Miért nekik és az iskolának kell bűnhődnie azért, mert a távozó diákok még egyszer utoljára borsot törnek az orruk alá? Ők elmennek, de a tanároknak maradni kell! A düh és az ellenszenv egyre csak nőtt a tanáriban.
Volt egy diák, a színjeles és nagyon okos Gere Laci, aki a magyar érettségin Berzsenyit húzta és hiba nélkül beszámolt mindenről. Zita néni a magyartanárnő boldogan hallgatta, ahogy Laci fejből idézi a nagy magyar költő sorait. „Bátran merül most a buja ifjuság/Undok bűnében, s úszva folárkodik, Még gyenge a szűz, s már kacéros/S gerjedező tüzeit kínálja.” Büszke volt a tanítványára. Azért a vizsga végén volt egy kis kérés Laci felé, ugyanis a hírek szerint ő három formában is szerepel majd a készülő tablón: egy akasztófa mellett guggol, két kézzel szórja a pénzt és egy életnagyságú tojásként totyog. Lacikám, értsd meg, a ti érdeketekben arra kérünk... lásd be, hogy ez így nem fog működni, találjatok ki valami mást, legyél például szuperhős, az most olyan divatos! Miért nem akartok inkább amerikai filmeket utánozni? Ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbálták meggyőzni a fiút, aki ekkor bevallotta, hogy az egész az ő ötlete volt. Katika, az igazgatói titkárnő, aki csak megfigyelő volt a teremben, ekkor több tanárt is riasztott a telefonján. Vezeték nélküli fülesén halkan csak annyit mondott: Megvan a tettes, a tizenkettő bében, gyertek! A terem szép lassan megtelt tanárokkal. Egyre nehezebb kérdésekkel próbálták megizzasztani a Gere fiút, akinek szeme sem rebbent és a legnagyobb természetességgel beszélt a Nyugat szerkesztőiről, a szapphói strófákról, vagy a világirodalom válogatott remekeiről. Juci néni az énektanár az egyik jambus és trocheus közt odasúgta Zita néninek, hogy Laci szülei orvosok, és ez azért elég gyanús. Legalábbis mostanában, alsóhangon, ugye tudjuk?! Károly bácsi a matektanár, a fiú hajában és öltözködésében látott kivetnivalót. Ezek a mai fiatalok! – mondta hangosan és jó nagyot köhögött közben, kicsit megsárgult ujjait a szája elé téve. Valójában egyik tanár se figyelte a válaszokat, hanem a következő kérdéseiken és tiltásokon gondolkodtak, a lábaik ideges ritmusokat kopogtak a padlólapokon.
Végül kerek perec közölték a vizsgázó növendékkel, hogy az ötlete megvalósíthatatlan és nem szerepelhet a tablón, akármilyen viccesnek is tartja. Találjon ki valami mást, és máris mehet a folyosóra egy jó nagy ötössel! Laci rezzenéstelen tekintettel ült a székében.
– Nem – mondta.
A tanárok nem hittek a fülüknek. Tovább győzködték. Hiszen a többi diák mind megígérte, hogy együttműködik, hasztalan az ellenállás, senki nem szerepel a képen, mi értelme egy üres tablónak? Ahelyett, hogy örülnének a sok kiváló érdemjegynek, amit a felszínes tudásukért cserébe kapnak és csinálnának valami hagyományos képet, amin sok jólnevelt, felnőtt korra készülő diákot látható. Nem ennek örülnének a szülők? Hát nem ezt akarja mindenki? Ti vagytok a jövő, nem Lacikám???
Laci nagy levegőt vett, és megint csak annyit mondott:
– Nem.
Ekkor már Béla bácsi, az igazgató is a teremben volt. A szó hallatán ökölbe szorult a keze. Ez a gyerek kicsinálja őket!
Béla bácsi ekkor előadást tartott a mártírokról. Mindig is hosszú és unalmas beszédeket mondott, de ez most kivételesen érdekes volt, mert hasonlított a legutóbbi 56-os hősökről szóló beszédéhez, idézte fel magában Laci. Akkor arról beszélt, hogy mennyi hős és mártír van a temetőben. Azonban most azt mondta: „Mártírokkal tele a temető. Ne akarj te is azzá válni!” – figyelmeztette. A fiú viszont hajthatatlan volt.
Megbuktatták.
Nemcsak irodalomból, hanem az ezután következő összes érettségi tárgyból.
A hír óriási csapás volt a végzős osztálytársak számára. A tabló ötletét azonnal elvetették és úgy döntöttek, nem készítenek helyette semmit. A Gere László után vizsgázók hihetetlen fejlődésről tettek tanúbizonyságot, mert mind jelesre vizsgáztak az elkövetkezendő napokban.
Laci megpróbált másik iskolába átjelentkezni, de rosszhíre mindenhol utolérte, volt, hogy olyan iskolától is elutasító leveleket kapott, ahová nem is jelentkezett. Semelyik állami intézmény sem akarta a diákjai között tudni.
Végső elkeseredésében új tervet eszelt ki. Éjszakákat töltött a fotóstól elkért fotók tökéletesítésén. Ő maga rakta össze egy programban a képeket, de a szereplők fejét kicserélte.
A tanári karra.
A honlapon található tanárok képét rámontírozta a tablón található alakok fejére, majd egy hét múlva az egészet megosztotta az interneten. A képnek óriási sikere lett, felkarolta a tévé és a rádió is, dicsérték a fiú kreativitását és a művészi elképzelést. Igaz, sokan pedig leszólták és szidták a fiút, amiért megalázta és viccet csinált a volt tanáraiból, ilyet senki sem tehet, nem csoda, hogy kirúgták, vélekedtek.
A tanárok ellenben feleslegesen aggódtak, hiszen a vidéki iskolával nem történt semmi. Azt leszámítva, hogy pár hónap múlva az eredeti tervek szerint az állami vezetést átadták az Iván atya által vezetett Szent Szeretet Oltalma nevű egyháznak. Ennek természetesen semmi köze nem volt a közelmúltban történtekhez, egyszerű történelmi, tradicionális, valamint szakrális okai voltak – mondta a kormányszóvívő két buzgó ima közt a tévében.
Az új vezetés első intézkedéseként minden tanárral letetette a szerzetesi fogadalmat. Zita néni és Magdi néni novíciusok lettek, Béla bácsinak és Károly bácsinak le kellett borotválják a fejük tetejét. Mondjuk előbbinek nem volt nehéz, lévén, hogy szerencsére pont ott kopaszodott. De szívesen megtették, mert, mint mondták: csak nehogy baj legyen belőle!
Comments